Azt mondják, a művészfilm az a műfaj, ahol a társadalom és az egyén nagy sorskérdéseit feszegetik,

korszerű, igényes eszközökkel. Magyarra fordítva: olyan film, amit tízezer emberből egy ért meg. A

többiek vagy kiosonnak, vagy békésen szuszognak a félhomályban.

Én aznap este 3D-s szuperhőskavalkádra készültem, de késtem, és a jegyemet eladták. Ha már

bebuszoztam, gondoltam, beülök valamire. A plakát: „Minden idők legnagyszerűbb filmje!” –

természetesen művészfilm. Miért ne? Legfeljebb okosabb leszek, vagy kipihentebb.

A jegypénztárnál külön kasztba szerveződött az értelmiségi törzsközönség: gondosan válogatott

ruhák, félmosoly, egyenes tartás, olyan arckifejezés, mintha ők már azelőtt értették volna a filmet,

hogy leforgatták. Szívesen álltam volna közéjük, de a rövidnadrágommal inkább a popcornos

standhoz illettem.

A teremben tízen maradtunk. Úgy ültünk, mint egy titkos szekta: minden mozdulatban, minden

pillantásban jelentést kerestünk. Fél óra múlva ketten feladták, további tíz perc múlva újabb kettő.

Lassan többen voltunk a vászon túloldalán, mint a nézőtéren.

A filmben egy nő talált egy pucér kisfiút a betonfallal és szögesdróttal körbevett kertben. Megijedt,

lóra kapott, elvágtatott. Ennyi. Én semmit nem értettem, de belül tudtam, hogy ez minimum az

emberiség kollektív traumájának vizuális újramintázása. Vagy legalábbis egy nagyon költséges álom.

Aztán hosszú percekig egy gyűrű pörgött egy kopott asztalon. Én már csak a pattogatott kukoricám

után vágyakoztam, amikor az előttem ülő férfi halkan, kéjesen felnyögött. Abban a pillanatban

tudtam: ő a kritikus. Ő az egyetlen, aki tényleg érti. Ő most belül esszét ír, miközben átéli a balladai

szépségű, örökérvényű képköltemény katartikus élményét. Talán Nobel-díjat is kioszt magában a

rendezőnek.

Én meg boldogan botorkáltam ki a végén. Láttam egy filmet, amit tízezer emberből csak egy ért meg.

És megtaláltam azt az egyet: ott ült előttem, reszketve a gyönyörtől. Kihúztam magam. A gyűrött

pólóm, a kopott cipőm már nem számított. A világ tele van közönséges emberekkel – de én láttam a

kiváltságosok közül egyet. A tízezrediket.