Csak csend van
Megint itt állok a hídon, kezemben a leveleddel. A boríték sarka elfoszlott, a tinta is megfakult, de a
kézírásod így is bárhol felismerném: kicsit dőlt, kicsit kapkodós, mint te magad. Az utolsó leveledet
olvasom újra, azt, amit akkor reggel hagytál a postaládámban.
Hajtogattam belőle egy repülőt és ledobtam. Már úgyis kívülről tudom az egészet...
„Emlékszel, amikor megismerkedtünk a gyógytornán? A két béna. A többieknek egész jól
ment, de mi ketten sokszor csak fetrengtünk és nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Szegény
„kislánynak” okozhattunk pár álmatlan éjszakát, mire megértette, hogy nem ő a célpont, mi a
saját tehetetlenségünkön vidulunk-vadulunk.”
Hát igen. Főleg a torna utáni szarozás a zoknival, farmerral. Aki kívülről nézte, csak két pocakos,
vörösödő fejű öregedő urat látott. Na jó, tényleg azok is voltunk. De ott és akkor ez is viccesnek tűnt.
Vagy csak tréfát akartunk belőle űzni. Ebből is. De nekünk ez volt az élet. A nevetés.
Egyre gyakrabban jártunk el iszogatni, először csak ketten, aztán már Luca, a végtelenül kedves, el- és
befogadó fiatal feleséged is. Én akkor már jó ideje özvegy voltam. Ti beengedtetek a családba. Mintha
befogadtatok volna. Ha létezik igaz barátság, hát azt hiszem, ez azzá érett.
A lábunk egyre csak romlott, a torna nem segített, sőt, felerősítette a fájdalmat. A gyógyszerek nem
használtak, vagy csak ideig-óráig. Szóba került a műtét is. Te bátran, tudatosan készültél rá, én meg
csak húztam hol az időt, hol a számat, kerestem a kifogásokat. Te lefogytál, mehettél, én meg nem.
Talán csak akkor komorodtál el, amikor nekem sikerült ledobnom pár kilót, és felvettek a
listára. Akkor úgy tűnt, elmaradoznak a találkozások, komorabb lett a világ körülöttünk. Vagy
csak a várakozás miatt éreztük így. Nem tudom… Az biztos, amikor kitoltak a műtőből, a te
vigyorodat láttam meg először. Attól a pillanattól megfordult a világ, te lettél a
határozottabb, az erősebb, a vidámabb. Én meg a tolókocsis. Onnantól minden más lett,
hiába volt Luca a világ legmegértőbb felesége, és tett meg mindent – szó szerint mindent –
ami csak eszembe jutott, vagy ki mertem mondani, ez az élet már nem az enyém. Ha legalább
fájhatna a lábam pár szár méter után…
Sikertelen műtét. Tolókocsi, sírás, sötét világ. Toltattalak, már ha engedted, vagy ha éppen bírtam
menni. Többnyire inkább olyan utakat kerestünk, ahol magad tudtad hajtani a szekered. Kellett pár
hét, mire kimásztál ebből a gödörből. Látszólag.
- Ma megint kikerekezek a hídra, tudod, a szokásos túra. Közben bemegyek a boltba két
kifliért. Elviselhetetlen éhség mardos, nem is emlékszem hasonlóra életemben. Szokásos kis
kitérő, kis időhúzás, és ezzel a vacakkal a seggem alatt is bejárható…”
Eddig tartott a leveled. Nem szoktál gyakran írni. Éreztem, hogy történhetett valami. Felhívtam Lucát,
éjszakás volt, ilyenkor szokott hazaérni. Sokáig csöngött ki, már majdnem letettem, amikor köszönés
helyett tőle szokatlan színtelen, érzelemmentes hangon hadarta: - „Amikor hazaértem, a reggeli
bögréje még ott volt az asztalon. Félrebillent füllel, mert sosem tette le rendesen. A kávé helyén már
csak a barna gyűrű maradt, ahogy mindig is. Mégis, most valahogy véglegesebbnek tűnt. Akkor
hívtak a rendőrök. Nem sírtam, nem tudtam sírni. Csak elmostam a bögrét, lassan, alaposan, mintha
attól újra kezdődhetne minden. Az előző napi kifliket is megtaláltam. Mindig vett, de csak
beleharapott, sosem ette meg. Szárazak voltak, kemények. Egy pillanatra még érzem rajtuk az ujjai
nyomát.”
Ahogy romlott a kapcsolatotok Luca egyre gyakrabban szóvá tette ezt is. Megvetted, beleharaptál,
otthon bedobtad az asztalra, de nem kérted, még az egyre sűrűsödő veszekedés sem tántorított el.
Lehet, hogy csak a vásárlás rítusa hiányzott. A boltost szoktad zrikálni, keszeg Zolit - ahogy magunk
között hívtuk a cingár emberkét. Sovány langaléta, akinek a fizika törvényei szerint egy kiló kenyértől
is össze kellett volna esnie.
A közös „sétáink” egyre komorabbak lettek. Elhidegültetek Lucával, ő néha ki is maradozott.
Döntésre kellett jutnotok. És te döntöttél.
Megint itt vagyok, a híd közepén.
Idefele besántikáltam a boltba. Keszeg megismert, és ki tudja hányadszor mesélte el az utolsó
találkozásotokat. - Aznap reggel is bekerekezett. Két kiflit kért, de most valahogy csendesebb volt.
Nem viccelt, nem panaszkodott az árra, de mosolygott, mintha valahol máshol járna. Amíg a
visszajárót számoltam, a zsebéből kilátszott egy összehajtott papírrepülő sarka. Úgy fogta, mintha
félne, hogy elszakad. Kifelé menet megállt az ajtóban, körbenézett, aztán bólintott valamit magának.
Azt hittem, visszafordul, de nem tette. Délután hallottam, mi történt. Azóta, ha valaki kiflit kér, még
mindig megáll a kezem egy pillanatra a zacskónál.” Én is vettem kiflit, de nincs kedvem beleharapni.
Nem értem, hogy tud valaki leugrani ott, ahol én lenézni sem merek.
És ne hogy azt mond, hogy ez csak tériszony.
Bámulok lefele, alattam hol szikla, hol fák, hol csak aszfalt, hol a patak. Egyébként ez a legmagasabb
pont. Ez a leggyakoribb ugróhely.
Kijövök ide újra és újra. Mintha az segítene, mintha akkor megértenék az egészből bármit. Persze
értem, csak mégsem, vagy...
Elmorzsolok némi imát vagy fohászt, ami gyerekkorom szigorú nagyszülői neveléséből még
megmaradt valahol a tudatom mélyén.
Nem vagyok dühös. Csak üres lett minden. Hosszú ideje te voltál az egyetlen barátom.
Tudod, itt a híd korlátjánál állva tényleg egészen más értelmet kap, amit mindig mondtál: csak egy
lépés választ el minket egymástól.
Döntöttem, én is lépek, még egyet…