A végén már rákiáltok a harmadik szomszéd gyerekére, mert nyúlkál be a kerítésen. Illetve nem azért, hanem mert már ötödször szólok rá, hogy nem kéne. Nem csak azért csináltam kaput, hogy őt védjem a kutyától… És ordibálás közben némiképp elkeserít a saját viselkedésem (is). Aztán, hogy ez a mocskos szájú gyerek (mert káromkodásból már óvodás korában is csillagosra teljesített), a jövőnk záloga. Nem probléma, csak elkeserítő. Apám mindig mondta, akit bután küldenek iskolába, az bután is megy haza. Tanár volt, volt rálátása. És igazsága is. Persze, ez a gyerkőc is mire felnő, már más lesz, megérik-komolyodik- erősödik. És talán eltart minket. Pál barátom szerint ugyan a mi korosztályunk már nem tartozik a potenciális nyugdíjalanyok közé, de hát ő mindent sötétebben lát. Legalábbis remélem. Ami a nyúlkálós kisfiút illeti, hát nem egy félénk teremtés. Pedig, ha én kiengedem a hangom, az messzire hallatszik. A tökmag meg a füle botját sem mozgatja. Nem süket, hanem otthon ez a természetes közeg. Nem kap könnyen infarktust. Közben megjelent anyuka (persze süvöltve: mi a fenét keresel itt!?), én meg erős kísértést éreztem, hogy rázúdítsam gyermekével és jövőnkkel kapcsolatos kétségeimet, aztán inkább csak köszöntem, nyeltem egyet és csendesen szóltam a kutyámnak: helyedre.

Érdekes, a kutya elsőre értett a szóból.