Már éppen fizetek a pénztárnál, amikor meghallom. Nem is hallom, inkább érzem, mert nem arra nézek. - Nem kocsival van? – Cérnavékony, kétségbeesett hang, a vastag ruha alatt is látszódó töpörödött test, megfáradt tekintet. Nem tudom nem észrevenni. A bevásárlókocsim nézi, talán abból szűri le: ezt nem lehet gyalog elcipelni. Aztán rám néz, valahova az arcomra. Nem a szemembe. A retriverem viselkedik így, amikor be akar kéretőzni a lakásba. Órákig, állhatatosan ül az ajtó előtt, nehogy egy pillanatot is elszalasszon amikor valaki arra jár. Csak ül, reménykedve néz valamerre. Mert jobb felkészülni mindenre.

Ezt látom rajta. A mamókán. Meg a kényszerűséget. A buszmegállóba menne, de akkora a hó, hogy nem bírja cipelni a szatyrát. El van keseredve, de nem kér. Akaratlanul is megszámolom, vagy nyolc kenyeret gyömöszölt abba a két felismerhetetlen valamibe.

Persze, elviszem.

Látom, mondana valamit, de aztán nem szólal meg, csak tudomásul veszi.

A kocsi felé sétálva kezd mesélni. Talán most fogja föl, hogy nem kell gyalogolni, vagy csak a csöndet akarja megtörni. Belekezd, elhallgat, újrakezdi. Régóta nem beszélgethet, mert akadozik. Van, amit nem is kell mondania, de azt is megérzi, mert olyankor elhallgat.

Régóta özvegy. A férje katona volt, kicsi, de gyönyörű házat, jókora adósságot, meg egy kamasz lányt hagyott rá. Ezt már út közben sorolja, a kocsiban, azon a színtelennek tűnő, vékonyka hangján. Őt nem sokkal utána nyugdíjazták. A lánya hozzáment egy vadállathoz, aztán megbetegedett a váláskor, depressziós lett, képtelen az önellátásra, le kellett százalékolni. Eddig csak megvoltak valahogy, de a mostani rokkantnyugdíj már a gyógyszerre sem elég. Az ő nyugdíja meg amúgy sem ér sokat. A ház tönkremegy, egy garzonra sem tudná becserélni. Meg hát hiába is, a lánya körömszakadtáig ragaszkodik az apja emlékéhez. Illetve most épp a házhoz. Ma azért buszozik harminc kilométert, mert otthon duplájába kerül a kenyér. Az utazás viszont neki ingyenes.

– Nem fog nagyon megszáradni? – Csak ingatja a fejét, nem baj az, a lánya foga még jó, ő meg megáztatja valamiben, akkor ehető. Most mindennel takarékoskodni kell. A fűtést is csak annyira állítják, hogy ne fagyjanak meg. 17 fokban már el lehet lenni. Nem panaszkodik, nem sír, nem vádol. Sorol. Tényszerűen, szárazon, beletörődve. Amikor megáll az autó végre a szemembe néz.

Nem magam féltem, csúszik az út, mi lesz a lányommal, ha elesem? Kikísérem a megállóba, felrakom a buszra. Nem hagyom hálálkodni, pedig készül rá. Ablak mellé ül, még mond valamit, de a busz hangja elnyomja. Eltűnik a szemem elől, mire sikerül összeraknom azt a hirtelen huncut mosolyt, meg a szájáról leolvasott fél mondatot: Ma friss kenyeret eszünk…